Az asszony, akiről a történet szól, egy rokonom, tehát közelről ismerem az életútját, a körülötte, sőt a benne zajló történéseket is. Láttam betegeskedni, sőt, én magam támogattam el néhányszor az orvoshoz, hogy aztán a kellő jattot remegő kézzel átadva, megkaphassa a nyugtató algopyrin injekcióját.
Láttam őt szépnek, kibírhatatlannak, gondos, tiszta háziasszonynak, és láttam selyemköntösben, a kórházi folyosón, méltósággal végigvonulni, kirúzsozott szájjal (!).
Ez az asszony, Erzsike, teljesen hétköznapi életet élt férjével és két fiával. Még a házasságuk elején borzasztó csapás érte: gyönyörű, egészséges kislánya, születése után három nappal hirtelen meghalt, de úgy, hogy soha nem láthatta a kicsi holttestet, sosem bizonyosodhatott meg róla, hogy valóban elvesztette, fizikailag is. Mai napig él benne egy titkos gondolat, mely szerint a kislány mégsem halt meg, hanem „kellett valakinek”. Ez az esemény, és utána a szinte éber kómában töltött három hónap már megelőlegezte a további életút áldozati irányát.
Erzsike csendesen szenvedő életstílust vett fel. Jól éltek, mindenük megvolt, vidéken igen csak kirívó módon, úrinőként járt-kelt, drága ruhákban. Sminkelte magát, a haja mindig ápolt volt, és volt valami a tartásában, ami messziről ránézve is azt éreztette a szemlélővel: vagyok valaki.
Ugyanakkor a csendes szenvedés mégis benne rejtezett. Olykor megmagyarázhatatlan, hetekig tartó tompa fejfájás gyötörte. Állandóan elvágta az ujját, belerúgott valamibe, hogy aztán hetekig sántikáljon, mások előtt nem evett, merthogy „már jóllakott az illatával!”.
Két fia közül a kisebbik volt a kedvence, mert az őrá, az ő családjára ütött. A nagyobbik gyerek amolyan „szélhámos” forma volt, erre persze jócskán rá is játszott, hiszen ez miatt a címke miatt több rosszalkodás volt elnézve neki. Egyik gyerek sem lett rossz ember, hiába a nyílt megkülönböztetés és szeretetszint különbség.
Erzsike évente egyszer kórházba került, néha hetekre, főleg a fejfájásai, és néha nőgyógyászati, vagy szívproblémák miatt. A környezetére az volt a jellemző, hogy rossz hírt csak akkor közöltek Erzsikével, ha előtte ő bevette a szívgyógyszerét - ez groteszk jelenet, de saját szememmel láttam: „mondok valamit, de előtte kapj be egy bogyót!” És Erzsike bekapta, de jókor is, mert már szürkült a szája! -, és egyébként is, minden esemény, történés a szívbetegség köré volt csoportosítva: Ezt vajon elbírja Erzsike? Ezt már nem bírná?
A kórházban, mint egy valódi grófnő, selyem hálóingben (földig érő!), selyem hálóköntösben flangált, de dámaként! Néha előfordult, hogy bajai kezelésére pszichológussal való beszélgetést irányoztak elő, de Erzsike ezek elől elzárkózott. Nekem folyamatosan az az érzésem volt vele kapcsolatban, hogy titkol, rejteget valamit. Nem lehetett vele két mondatot sem beszélni normálisan, mert egyszerűen csak egy mondatot ismételgetett. Témába illő, de egy rövidke mondatot. Az ember ilyenkor csak nézett bután, hogy „Ez most akkor nem normális? Vagy mi van?!”
Erzsikének unokája született, egy kislány. Régen holt kislányát látta viszont az unokájában, és hosszú hónapokra végre annyira ki tudott virulni, hogy nevetett, vidám volt. Aztán megint jött a fejfájás, a megmagyarázhatatlan, hónapokig tartó. Agyhártyagyulladás, agyvelőgyulladás, agydaganat, érgörcs, agyvérzés, érszűkület, minden ki lett zárva. Annak idején még nem volt ilyen elterjedt a CT, éjjel kellett Kaposvárra utalni egy CT röntgen miatt. Ezek azért érdekes élmények, nem?
Egyszer csak beütött a mennykő!
Erzsike férje fogta magát és bejelentette, hogy két éve barátnője van, és elszánta magát, elköltözik. 29 év házasság után.
Mi, akik évek óta ismertük Erzsikét, azt hittük, hogy napok alatt elviszi a szíve, vagy a fejfájása, vagy bármi betegség, ami lappang benne. Eleinte fel sem tűnt, hogy Erzsikét nem vitte el a szíve. Sőt, Erzsike masszív beszédbe és beszélgetésbe kezdett mindenkivel. Persze eleinte a témája a csalárd férje és a szégyen volt, de a szívbetegségéből szépen apránként, észrevétlenül kigyógyult. De mondok még érdekesebbet: a fejfájásából is kigyógyult! Sőt, az elmúlt 10 év alatt talán egyszer volt beteg, de akkor is gyomorrontás miatt.
A férje úgy itt hagyta, mint eb a Szaharát, rendezetlen vagyonmegosztási teherrel, válás nélkül. Erzsike lecserélte a pénzügyi állását fizikai munkára, hogy több legyen a nyugdíja, és dolgozott, megállás nélkül. Dolgozik most is.
Annyira megerősödött, mint egy amazon. Ugyanolyan szép, mint 10 évvel ezelőtt volt, holott már nyugdíjas. Még mindig úgy beszélnek róla, hogy „ott megy Erzsike, még mindig milyen csinos!”, felveszi a miniszoknyát is, ha épp úgy tartja kedve, bár a térd izületeire mostanában már vigyázni szokott, hiába no, a kor...
Erzsike nem egy nap alatt lett hős, illetve majdnem. Az első napon, mikor elhagyta a férje, minden előzetes jel nélkül, akkor hős volt, mert nem halt szörnyet azonnal. Aztán meg szépen lassan olyanná edződött, amilyennek mindig is lennie kellett volna: talpraesetté, nyitottá, vidámmá, saját sorsát irányítóvá. Hiszek abban, hogy Erzsike sikersztorija tanulság volt a környezete számára is: ha beszállunk az áldozat, a csendesen szenvedő fél játékába, akkor sosem tudunk kihátrálni belőle. Csak félelmetes és traumatikus események árán.
