Ha tetszik, ha nem, minden ember hatással van a másikra. Divatos most a vonzás törvényére hivatkozni és igazat adni neki, de azért ezen kívül vannak még törvények az életben, sőt, a vonzás törvényét vitató eseteket is tudnék sorolni holnap estig, de nem teszem. Majd máskor.

Most inkább beszéljünk arról, hogy nem csak olyan emberekkel vagy körülvéve, akik építenek téged, és akiket te is építesz, hanem épp ellenkezőleg: sokkal több lehet az olyan ember a környezetedben, aki valami miatt romboló hatású, természetesen nem szándékosan, hanem tudat alatt, és speciálisan rád van ilyen hatással.

De az, hogy sok ilyen ember van körülötted, az még nem olyan nagy probléma, a gond akkor van, ha ezek az emberek kulcsfontosságúak az életedben, illetve relatíve sok időt töltesz el velük. A felnőtt életünkre szinte már-már irreális hatással van életünk párja. Ha jó a kapcsolat, ha süt fölötte a nap, akkor nagyon jó, ha rossz valami, valamelyikünk rossz passzban van, akkor nagyon rossz... Ehhez fogható mértékben már csak a gyerekeinkkel kapcsolatos viszony tudja befolyásolni az életünket.

Csak egyetlen nagy hibát lehet elkövetni az életre, vagy hosszú időre szóló kapcsolatainkban, ez pedig az, ha teljesen alárendeljük magunkat a másik félnek, a másik fél életcéljainak, sőt, akár többek céljainak!

Nem lehetünk sem a saját életünk rabszolgái, sem másvalaki életének rabszolgái, akkor sem, ha azok a valakik a leszármazottaink. Más üzletének rabszolgái sem lehetünk, a munkában örömet kell találnunk, mert különben csak elhasználódunk, és napról-napra öregszünk.

Mi a teendő akkor, hogy ha azt vesszük észre, hogy valaki/valami uralkodik az életünk fölött? Egyáltalán mik ennek a tünetei?

Tünetek:

• Ha a szabadidős tevékenységek sosem úgy zajlanak, ahogy te szeretnéd.

• Ha egyedül nem ildomos elmenned sehova, mert vagy a párod, vagy anyósod, netán még más rokonok is, rossz szemmel nézik.

• Ha a főnöködnek mindig igaza van. (Sosem lehet mindig igaza valakinek! Emberek vagyunk, rengeteget tévedünk, a főnökök is!)

• Ha az összes munkahelyi sikered az, hogy határidőre végzel a határidős munkákkal, és megkapod a fizetést...

• Ha a pénz beosztásához otthon semmi közöd, mondván, az urad jobban ért hozzá.

• Ha nincs hobbid!

• Ha sokszor érzed úgy, hogy: jobb a békesség, inkább hallgatok.

• Ha irracionálisan féltékeny a párod.

• Ha irodai munka ellenére kérges a tenyered (túlságosan sokat dolgozol, ráadásul sziszifuszi munkát, kivétel a kertészkedés! Azt szabad :)).

• Ha a gyerekeid csak kikiabálnak a szobából, hogy mit vigyél be nekik, és nem kérdeznek, hanem mondanak (pl, nem kérdik, hogy elmehetnek-e valahova, hanem mondják, hogy mennek...)

• Soroljam még tovább? Ugye elég volt?

Mit tehetsz, ha ki akarsz törni az elnyomott szerepből? Mit tehetsz, hogy megelőzd?

Sokkoló információk következnek!

Bármennyire is a külvilágon és a környezeti tüneteken lehet lemérni - meg persze a belső elégedetlenségen, feszültségen -, hogy mennyire vagy mások életének, terveinek alárendelve, a megoldást soha nem a külvilágban kell keresni. Hanem benned, önmagadban. És nem mások fogják megkeresni, hanem te magad. Ebben még semmi fájdalmas nincs. Abban viszont már lehet, mikor új tudatra ébredve szépen meghajlítod magad körül a teret!

(Legalábbis a környezeted így fogja érzékelni, hogy egy Terminátor született belőled :))

Figyelem, ez nem való mindenkinek! Holnap folytatjuk...

Ne téveszd össze a kényelmet a boldogsággal!

Jackson H. Brown

Azt látom, hogy van a nőknek egy - hála istennek szűk - csoportja, akik számára esélytelen az, hogy boldog életet éljenek. (Majd a boldogságról még beszélünk.)

A reménytelen esetek nem a csendesen szenvedők, vagy az örök pesszimisták közöl kerülnek ki. Ők nem reménytelenek: náluk egy-egy pozitív esemény, netán sajnálatos módon, egy tragédia képes akkora változást elérni, amik áthajítják őket egy pár komfortzóna határon. Számukra van remény, kérdés, hogy vágynak-e ilyesmikre.

A teljesen reménytelen esetek, akik soha a büdös életben nem lesznek követendő példák, példaképek, sikeresek és boldogok, azok a....

Rosszindulatúak.

Akik alig várják, hogy belerúgjanak valakibe. Akik a saját, vélt vagy valós boldogtalanságukat, értéktelenségüket mások arcán akarják tükröződve látni. Akik porba tipornak bárkit és bármit. Akik tulajdonképpen már-már gonoszak.

Nagyon ritkán találkozom ezzel a csoporttal, tényleg, évente maximum egy-egy olyan személyiségű nővel futok össze, akiben valami nagyon elromlott, de nincs is tudatában annak, hogy ő mennyire rossz. (Nincs erre jobb szó, sajnálom.)

Nyilván nem léteznek tiszta személyiség típusok, hiszen a személyiség egy mindig mozgásban lévő valami, és belőlünk is fakadnak a változások, meg a külvilág is hat ránk, a környezetünk és más emberek, olvasmányaink, és a többi.

De igen is létezik az a típus, akinek tök mindegy, hogy süt-e a nap, vagy szakad a hó, bármikor beletörli a lábát bárkibe. Ismersz ilyet?

Itt a neten nagyon sok jelét láthatod ennek, csak nézz meg egy-egy hírességről szóló bejegyzést a velvet-en, és nézd meg a hozzászólásokat! A gonosz, rosszindulatú emberekből ki lehet provokálni a megnyilatkozást, tény, hogy a velvet-en ez a nagy átlagnál gyakrabban sikerül is.

Összegezve: ha nem vagy gonosz, ha nem vagy rosszindulatú, akkor rendkívüli dolgok várnak rád, és erre adok neked apropót is, sőt jó példákat is!

Az asszony, akiről a történet szól, egy rokonom, tehát közelről ismerem az életútját, a körülötte, sőt a benne zajló történéseket is. Láttam betegeskedni, sőt, én magam támogattam el néhányszor az orvoshoz, hogy aztán a kellő jattot remegő kézzel átadva, megkaphassa a nyugtató algopyrin injekcióját.

Láttam őt szépnek, kibírhatatlannak, gondos, tiszta háziasszonynak, és láttam selyemköntösben, a kórházi folyosón, méltósággal végigvonulni, kirúzsozott szájjal (!).

Ez az asszony, Erzsike, teljesen hétköznapi életet élt férjével és két fiával. Még a házasságuk elején borzasztó csapás érte: gyönyörű, egészséges kislánya, születése után három nappal hirtelen meghalt, de úgy, hogy soha nem láthatta a kicsi holttestet, sosem bizonyosodhatott meg róla, hogy valóban elvesztette, fizikailag is. Mai napig él benne egy titkos gondolat, mely szerint a kislány mégsem halt meg, hanem „kellett valakinek”. Ez az esemény, és utána a szinte éber kómában töltött három hónap már megelőlegezte a további életút áldozati irányát.

Erzsike csendesen szenvedő életstílust vett fel. Jól éltek, mindenük megvolt, vidéken igen csak kirívó módon, úrinőként járt-kelt, drága ruhákban. Sminkelte magát, a haja mindig ápolt volt, és volt valami a tartásában, ami messziről ránézve is azt éreztette a szemlélővel: vagyok valaki.

Ugyanakkor a csendes szenvedés mégis benne rejtezett. Olykor megmagyarázhatatlan, hetekig tartó tompa fejfájás gyötörte. Állandóan elvágta az ujját, belerúgott valamibe, hogy aztán hetekig sántikáljon, mások előtt nem evett, merthogy „már jóllakott az illatával!”.

Két fia közül a kisebbik volt a kedvence, mert az őrá, az ő családjára ütött. A nagyobbik gyerek amolyan „szélhámos” forma volt, erre persze jócskán rá is játszott, hiszen ez miatt a címke miatt több rosszalkodás volt elnézve neki. Egyik gyerek sem lett rossz ember, hiába a nyílt megkülönböztetés és szeretetszint különbség.

Erzsike évente egyszer kórházba került, néha hetekre, főleg a fejfájásai, és néha nőgyógyászati, vagy szívproblémák miatt. A környezetére az volt a jellemző, hogy rossz hírt csak akkor közöltek Erzsikével, ha előtte ő bevette a szívgyógyszerét - ez groteszk jelenet, de saját szememmel láttam: „mondok valamit, de előtte kapj be egy bogyót!” És Erzsike bekapta, de jókor is, mert már szürkült a szája! -, és egyébként is, minden esemény, történés a szívbetegség köré volt csoportosítva: Ezt vajon elbírja Erzsike? Ezt már nem bírná?

A kórházban, mint egy valódi grófnő, selyem hálóingben (földig érő!), selyem hálóköntösben flangált, de dámaként! Néha előfordult, hogy bajai kezelésére pszichológussal való beszélgetést irányoztak elő, de Erzsike ezek elől elzárkózott. Nekem folyamatosan az az érzésem volt vele kapcsolatban, hogy titkol, rejteget valamit. Nem lehetett vele két mondatot sem beszélni normálisan, mert egyszerűen csak egy mondatot ismételgetett. Témába illő, de egy rövidke mondatot. Az ember ilyenkor csak nézett bután, hogy „Ez most akkor nem normális? Vagy mi van?!”

Erzsikének unokája született, egy kislány. Régen holt kislányát látta viszont az unokájában, és hosszú hónapokra végre annyira ki tudott virulni, hogy nevetett, vidám volt. Aztán megint jött a fejfájás, a megmagyarázhatatlan, hónapokig tartó. Agyhártyagyulladás, agyvelőgyulladás, agydaganat, érgörcs, agyvérzés, érszűkület, minden ki lett zárva. Annak idején még nem volt ilyen elterjedt a CT, éjjel kellett Kaposvárra utalni egy CT röntgen miatt. Ezek azért érdekes élmények, nem?

Egyszer csak beütött a mennykő!

Erzsike férje fogta magát és bejelentette, hogy két éve barátnője van, és elszánta magát, elköltözik. 29 év házasság után.

Mi, akik évek óta ismertük Erzsikét, azt hittük, hogy napok alatt elviszi a szíve, vagy a fejfájása, vagy bármi betegség, ami lappang benne. Eleinte fel sem tűnt, hogy Erzsikét nem vitte el a szíve. Sőt, Erzsike masszív beszédbe és beszélgetésbe kezdett mindenkivel. Persze eleinte a témája a csalárd férje és a szégyen volt, de a szívbetegségéből szépen apránként, észrevétlenül kigyógyult. De mondok még érdekesebbet: a fejfájásából is kigyógyult! Sőt, az elmúlt 10 év alatt talán egyszer volt beteg, de akkor is gyomorrontás miatt.

A férje úgy itt hagyta, mint eb a Szaharát, rendezetlen vagyonmegosztási teherrel, válás nélkül. Erzsike lecserélte a pénzügyi állását fizikai munkára, hogy több legyen a nyugdíja, és dolgozott, megállás nélkül. Dolgozik most is.

Annyira megerősödött, mint egy amazon. Ugyanolyan szép, mint 10 évvel ezelőtt volt, holott már nyugdíjas. Még mindig úgy beszélnek róla, hogy „ott megy Erzsike, még mindig milyen csinos!”, felveszi a miniszoknyát is, ha épp úgy tartja kedve, bár a térd izületeire mostanában már vigyázni szokott, hiába no, a kor...

Erzsike nem egy nap alatt lett hős, illetve majdnem. Az első napon, mikor elhagyta a férje, minden előzetes jel nélkül, akkor hős volt, mert nem halt szörnyet azonnal. Aztán meg szépen lassan olyanná edződött, amilyennek mindig is lennie kellett volna: talpraesetté, nyitottá, vidámmá, saját sorsát irányítóvá. Hiszek abban, hogy Erzsike sikersztorija tanulság volt a környezete számára is: ha beszállunk az áldozat, a csendesen szenvedő fél játékába, akkor sosem tudunk kihátrálni belőle. Csak félelmetes és traumatikus események árán.

Ebben a percben olvastam, még forró!

Amikor azt mondod: "Feladom", gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: "Egek, micsoda lehetőség!"

H. Jackson Brown

Istenem, minden szava igaz! Ez vezessen az utadon, ha mást nem tanulsz meg az életben, csak ezt, máris nyertes vagy!

Egy gondolat motoszkál bennem egész nap.

Az jár a fejemben, vajon milyen közös jellemzőik vannak azoknak, akik áldozatként élik az életüket?

Áldozattípusra utaló tünetek:

• „Jajj, a rohadék főnököm már megint beszólt/hülyeséget beszélt/egy idióta!”
• „Már megint beteg vagyok, aaaannyira szenvedek, nem is tudom, hogyan élem túl...”
• „Olyan kevés a péééééénz!”
• „Élni is alig van időm, a háztartás, a munka, a bevásárlás, annyira eleméééészt!”
• "Nem tudom megtenni, képtelen vagyok rá, különben is, ezmegazmegamaz nem segít semmit!"

Csak nézz szét a környezetedben, dugig vagy ilyenekkel! Persze nem kell összekeverni az egyébként kiegyensúlyozott, de éppen hullámvölgyben lévő nőismerősöket a megrögzött áldozatokkal. A panasz ebben az esetben jelzés, segítségkérés, vagy akár csak a kibeszélésre való törekvés. Biztosan érted/érzed a különbséget az állandó jelleggel áldozati szerepben „tetszelgők” és az éppen rossz passzban lévők között.

Ugyanakkor vannak más tünetei az áldozati szerepnek: az agyonhallgatás, a csendes szenvedés, urambocsá' mártírkodás.

Ez a típus nem ússza meg súlyos betegségek nélkül, és bizony néha olyanokról derül ki, hogy titkon áldozatok, akikről nem is gondolnád: a kollégáid közül a legéletvidámabb, legviccesebb nőről állapítják meg hirtelen, hogy már egy éve súlyos nőgyógyászati gondjai vannak, de sosem ment még orvoshoz, pedig már vérátömlesztésre szorul, és majdnem belehal. Hogy miért? Mert nem akart zavarni senkit a gondjával...

Vajon milyen gondolatok munkálnak az ilyen nők agyában? Többnek, jobbnak érzik magukat akkor, ha szépen csendben felzabálja őket egy egyébként gyógyítható betegség? Jó érzés csendben szenvedni?

Jó áldozatnak lenni? Jól esik a figyelem, amit a probléma kicsúcsosodása esetén - szerintük kéretlenül - megkapnak?

Ha nem látnám az ilyen eseteket saját szemmel, el sem hinném. Ma, az internet, a pár kattintással elérhető információ idején még mindig képesek az agyonhallgatásba önként belepusztulni a nők.

Hogy ki tehet ez ellen? Az biztos, hogy nem egy külső megmentő.

A hősnők nem körülöttünk, hanem bennünk élnek..

Holnap olyan nőről mesélek neked, aki kilépett az áldozati szerepéből - na nem önszántából, és én mondom neked, hőssé vált!

Nem vagyok emberjogi aktivista, nem vagyok a bántalmazott nők megmentője, mégis, olyan témával kezdem a blogot, ami felkavarja az indulataimat.

Sosem voltam áldozat típusú személyiség, persze hullámvölgyeim, mint bárkinek, nekem is voltak. Igen, volt olyan helyzet, amiben nőként elnyomva, megalázva, eltiporva éreztem magam lelkileg. Mielőtt még ezen kapná fel a vizet valaki, nyilván férfiként is van esély elszenvedni ilyesmit, de most, és mostantól fogva, a nőkről beszélünk.

Arra az ügyre szeretnék visszatérni, amelyben egy fiatalasszony a rejtett kamerás felvétel trükkjéhez volt kénytelen folyamodni, hogy az igazát tudja bizonyítani: a volt párja terrorizálja, rendszeresen megüti, a családját, őt magát üldözik, gyerekeit elvitték.

Az alábbi linken megnézheted a videót, köszönhetően Joshi Barath műsorának stábjának:

http://webcast.tv2.hu/joshibharat/index.php?m=video&video_id=391280

Joshi Barath vonatkozó műsorrészét pedig itt láthatod (borzasztó tanulságos, szánd rá azt a húsz percet!)

http://webcast.tv2.hu/joshibharat/index.php?m=video&video_id=391378

Mégis, most nem csak arról akarok beszélni, hogy mit láthatsz a felvételen, mi történik, mit történt azóta. Nem, ezek más oldalak reszortjai. Amiért én írok erről az esetről, az a lelki gyötrődés, és a kiszolgáltatottság olyan foka, hogy ha ebből nem tud pozitívan kikerülni a fiatalasszony, akkor akár az egész élete, személyisége derékba törhet.

Mindannyiunkra róhat nagy feladatokat az élet, és mindannyiunk elé gördülhetnek sorra azok az akadályok, amiket néha úgy érezzük, nagyon nehéz leküzdeni. Néhány év(tized)nyi felnőtti élet során megtanuljuk azt, hogy a problémák megedzenek, erősebbé, ellenállóbbá tesznek minket.

De vajon mit kell megtanulnunk olyan helyzetből, ami már akár az életünket és a gyerekeink életét is veszélyezteti?

A videón látható fiatalasszony egy hősnő. Ildikó a műsorban is példásan nyugodtan, összeszedetten beszélt, miközben forrongtak benne az érzelmek: düh, félelem, kétségbeesés.

Tudod mit tartok ebben az esetben a legdurvább „adalékoknak”?

1. Ez a megfélemlítés, terror, veréssorozat hónapok óta tart!
    

2. Ildikóban még az a félelem is munkál, hogy nem tudja megértetni a külvilággal, hogy micsoda veszélyben él a gyerekeivel. Ez a félelem abból ered, hogy hónapok óta hagyják, hogy így éljen! Lelki börtönben, megnyomorítva.
    

3. Hiába, hogy a gyerekek kicsik, érzik a probléma súlyát (lásd, 4 éves kislányuk könyörög az anyjának, hogy ne menjen sehova. Tudod te, milyen kicsi még egy 4 éves gyerek, és mennyire nem problémákkal terhelten és félelemben kéne élnie? Mit érezhetnek a kisebbek, akik még nem tudják kifejezni?)
    

4. A kilátástalanság a leggyomorforgatóbb ebben a helyzetben: ha bántanak, senkire sem számíthatsz? Törvény? Jog? Igazság? Rendőrség? Gyermekvédelem? Ezek hol vannak hónapok óta?

De nem az a célom, hogy hányingered legyen az ügy miatt. Az a célom, hogy meglásd Ildikó hősies jellemvonásait:

• Ildikó kitart, kibír, csapásokat a végletekig tűr, közben nem csak a puszta túlélésért küzd, hanem a megoldást keresi (lásd, rejtett kamerás felvétel, nyilvánosság felvállalása)
   

• Egy boldog életút során, hirtelen borzasztó mélypontra kerülve, iszonyatos leckét kell megtanulnia, de a megoldásra irányuló cselekedetei azt mutatják, hogy ebből még erősebben fog kikerülni (ha megkapja a segítséget, lásd alább!)
   

• Visszahúzódva, begubózva, konfliktusokat kerülve lavírozhatna, de Ildikó inkább elmegy a végsőkig a saját igaza bizonyítására, ez ritkaság számba menő lelkierőt feltételez.

Viszont, amik a történet maradandó negatívumai:

• Az bíróság által megítélt gyermekláthatás időpontjai remek apropók a volt férjnek a verésre, pofozkodásra, tégla hajigálásra. Úgy venném el tőle a láthatást, mint a szél! Sőt, távol tartási végzést hoznék, a rendőrség, polgárőrség helyében pedig kiemelt figyelmet fordítanék az úriemberre. Ja, ez negatív diszkrimináció lenne, úgyhogy ez utóbbi valószínűleg kizárt.

• A férfi rokonaival megértetném - csak van néhány erre hivatott szerv a környéken -, hogy nekik nincs láthatási joguk. Kész.

• Ami a legborzasztóbb: ha valaha vége lesz ennek, Ildikó akkor fog összeroppanni. Akkor lesz majd beteg, akkor omlik össze, akkor hagyja el az ereje. Ha vége lesz valaha...

Gondolj bele, hogy a te párod változik ekkorát hirtelen, és folyamatos atrocitások, fenyegetések, bántalmazások érnek onnantól kezdve. Hogyan zárnád le végleg az ügyet? Le lehet ezt zárni egy az egyben? (Tudom és remélem, a te párod erre sosem lenne képes, de akkor biztos ismersz valakit, aki bármikor keveredhetne Ildikóéhoz hasonló helyzetbe...)

Joshi többször utalt arra, hogy azt kellene megtalálni, mi váltotta ki ezt a viselkedést a férjből, és AZT megoldani. Üzenem Joshinak, hogy nem váltotta ki semmi, ennek sokkal mélyebbről eredő gyökerei vannak, és sokkal összetettebb helyzet annál, hogy egy dologra vissza lehessen vezetni. Ezt nem lehet megoldani egy lépésben.

Totális elszigeteltségre van szükség, elválasztásra, kizárásra. A férjnek is erre van szüksége, mert ha nincs kapcsolat, akkor benne is lezajlik a szükséges lezárási folyamat, elvégre éveken keresztül nem tettethette, hogy normális volt, mert valóban normális volt. Nehogy azt higgye bárki, hogy a férj egy velejéig romlott alja ember. Nem az, csak egy kicsit megbicsaklott.

Visszatérve a hősi státuszra és a bejegyzés értelmére - és ezzel zárom is soraimat és várom a reakciókat: Ildikó hősies lépései eddig terjedtek, eddig szólt a hatásköre. Már ezt sem tudná bárki utána csinálni! Viszont innentől már egymaga nem tudja megoldani, nagyon komoly segítségre, teljes élet-cserére lesz szüksége. Most már ideje lesz képbe kerülnie egy másik hősnek... Vagy hősöknek...

Mi a véleményed?